Terelés
Hogyan kezdődött…
1998-ban kezdte el a hobbi célú tereléssel való foglalkozást néhány lelkes, magyar pásztorkutya tenyésztő, akik tudatában voltak annak, hogy szívünknek kedves terelő fajtáinkat az egyéb hasonló küllemű fajtától leginkább agya és terelőképessége különbözteti meg. Érdemes tehát odafigyelni erre is!
Elkezdték a terelőversenyek és ösztönpróbák rendezését, nem hiába! Rengeteg kutya, aki addig város közepén élt és sosem látott birkát (talán csak a tévében…), mégis mind tudta rögtön, mit kell kezdenie egy falkányi birkával.
Ezek a képességvizsgálatok, ahogy akkor elnevezték: ösztönpróbák nagyon jól tükrözték a fajtában még mindig rejlő képességeket. Szerepük a wesen megőrzésében még ha nagyon lassan is, de egyre nagyobb hangsúlyt kapott a tenyésztők körében.
Remélem, hogy a tendencia folytatódik, és a küllem mellett a munkaképesség és a hozzá elengedhetetlenül szükséges mentális képességek, stabil idegrerndszer, egészséges anatómiai felépítés legalább annyira fontos helyet foglal majd el, mint egy-nagyobb kiállítási eredmény. Csak így lehet kerek egész ez a mi rendkívül sok értékkel rendelkező fajtánk, a pumi.
Terelés régen és ma
Hagyományok szerepe a mai terelésben
Mai kutyáink munkastílusa, temperamentuma a pásztorok évszázados szelektálásának eredménye. Ez apáról fiúra szállva vált hagyománnyá. Ez a szelekció olyan feladatok megoldására irányult, melyek a Kárpát-medence sajátosságaira épülnek. Nem voltak óriási egybefüggő legelők, inkább több kisebb, melyekhez erdők, mezőgazdasági területek közt keskeny utakon, nadrágszíj parcellákon át vezetett az út. Itt kellett áthajtani 100-200 szürkét, vagy épp 1000-1500 birkát anélkül, hogy a különböző tulajdonú területeken kárt okozzon a jószág. Ez embert próbáló feladat volt.
Ehhez gyors, temperamentumos, határozott, és önálló feladatok megoldására képes kutya kellett. Olyan, amelyik tökéletes helyzetfelismerő képességgel, döntési készséggel rendelkezik, s erős megfelelésvágya miatt jól is dönt. Nem fél a jószághoz közel menni, ugyanakkor megbízható és a jószágban nem tesz kárt.
Ilyen a pumi.
Radikális volt ez a szelekció, nem maradhatott életben az a kutya pásztor mellett, amelyik nem ilyen volt! Csak ez a szelekciós szempont létezett, küllemmel nem törődtek.
Ma nincs más dolgunk, mint ezt a nem mindennapi adottságot kihasználni s kis körültekintéssel a fajtában megőrizni! A terelés tanítása tulajdonképpen nem más, mint megtanítjuk a kutyának ezen képességeit használni saját elvárásaink szerint. Ezért nagyon érdemes az évszázadok működő hagyományait figyelembe venni!
Hobbi célú terelés
A terelés maga nem más, mint a birka egybentartása és engedése valamely meghatározott irányba. Bővebben: A birka menekülő állat lévén mindig azt nézi, merre menekülhet. Tereléskor nem teszünk mást, mint kutya segítségével zárjuk a menekülés irányait, s csak egy meghatározott irányt hagyunk nekik, amerre szeretnénk vinni az állatokat.
Ez egy figyelemre méltóan szép és összetett feladat, hiszen rengeteg fejjel kell gondolkodnunk egyszerre minden pillanatban. A sajátunkkal, a kutyáéval és a falkányi állatéval. Ez kihívást jelent és ma, mikor túlhajszolt világunkban azon gondolkodunk, hogy fárasszuk le otthon unatkozó energiabomba kutyánkat, bátran kijelenthetem: a terelés a leghatékonyabb módja.
Több, mint 10 éve kezdődött az egész hobbi célú terelés egy maroknyi lelkes csapattal. Mára egyre szélesebb körökben kedvelt sporttá, vagy inkább időtöltéssé alakult. Egyre több terelőfajtás ismeri föl ennek nagyszerű oldalát.
Az utóbbi évek folyamán egy erőteljes letisztulási folyamat zajlik a magyarországi terelőversenyek terén, melynek következtében a terelés szabályai, tanítási módjai, vagyis a terelési stílus szétválik fajtákra.
Például egy Magyarországtól teljesen eltérő területi adottságokkal rendelkező országban, mint pl. Anglia, egy merőben más stílusú, teherbírású és vérmérsékletű kutya, a border collie szelektálódott ki.
Természetesen lehetnek átfedések, de könnyen belátható, hogy a mi nadrágszíj parcelláinkon a mi szilaj, félvad állatainkhoz 40 fokos nyári hőségben nem igazán használható egy olyan fajta, mely világ életében 10 fokban dolgozott, s 10-20 m távolságból szinte hasalva, csak erős tekintetével próbál nyomást gyakorolni az állatokra. Sokszor nem is látszana a szomszéd kukoricatáblában…
Vagy gondoljunk a border collie rendkívül erős balansz ösztönére, mely azt jelenti, hogy ösztönösen átmegy hozzánk képest az állatok túloldalára, így zárva el a menekülési utakat és tartva egyben őket. Ezzel azonban ránk tolja a teljes falkát. Ha mondjuk ezek az állatok szilaj szürkemarhák, én biztosan nem lennék hálás kutyám erőteljes balansz ösztönéért!
A pumit pedig nem igazán lehet rábírni arra, hogy nagyon lassan, csak nézve azokat haladjon a jószág körül 20-30 méterre azoktól. Ahogy nő a pumi és a jószág közötti távolság, pontosan úgy, egyenes arányban romlik a kutya és a terelni kívánt állatok közötti kapcsolat, a kutya fokozatosan veszti el érdeklődését, ha nem engedjük közel az állatokhoz, hiszen úgy érzi, innét már nem ura a falkának. Neki fontos a testközelség, hogy minden pillanatban ott lehessen, ha “cselekedni” kell!
A letisztulás eredménye az lett, hogy szép lassan a terelni vágyók rájöttek: minden fajtától azt a legcélszerűbb elvárni, amire hagyományai során szelektálták.
Terelőösztönpróba
Korábban a magyar pásztorok lényegében teljesítményorientált szempontok alapján szelektáltak, tenyésztettek. Híre ment hamar egy-egy kitűnően dolgozó kutyának. A küllem igazán nem volt fontos, csupán annyira, hogy a kutya szőre ne igényeljen túl sok gondoskodást, ne legyen túl hosszú, hogy a bogáncs és csibirka ne akadjon bele, illetve ha mégis, könnyen kijöjjön. Nem zavarhatta az állatot munka közben. Juhászatokan gyakorta előfordult, hogy a birkával együtt a kutyát is teljesen lenyírták. Megjelenését tekintve heterogén volt a terelő kutya állomány, inkább keveréknek voltak mondhatóak, mint pulinak, mudinak, vagy puminak.
Ma ennek sajnos pont a fordítottját tapasztaljuk: a mai tenyésztők nagyon kevés kivétellel csak küllemre szelektálnak. Ennek már szinte teljesen “áldozatává” vált a puli, de “jó úton” halad a pumi és a mudi is… Napjainkban kezd ugyan már teret hódítani az egészségre való odafigyelés is, de a wesen, az idegrendszer, munka és teljesítmény szinte feledésbe merül ezeknél a kutyáknál. Pedig ők a munkára születtek! Ezeknél az ősi fajtáknál nagyon fontos volna a fajta jellegének megtartása teljes egészében, a hagyományok megőrzése, egyenlő hangsúlyt fektetve mind a munkaképességre, mind a küllemre illetve egészségre. A tenyésztő feladata és felelőssége mindháromra kiterjed, hiszen így teljes a fajta. Természetesen nem csak a tenyésztő felelős ezért az irányért, hanem a pumit vásárlók is, akik a kölykök vásárlásakor nem nézik, hogy a szülők hol és miként mérettettek meg, hogy vannak-e munkában elért eredményeik, esetleg öröklött betegségekre vonatkozó szűrési eredményeik, de legtöbbször még küllemi versenyeken elért eredmények után sem érdeklődnek. Néhány lelkiismeretes tenyésztő, akinek fontos volt e fajták kimagasló belső tulajdonságainak megőrzése, és ezt felismerte, a 90-es évek végén egy új, nagyszabású kezdeményezésbe fogott: terelőversenyeket és terelőösztönpróbákat kezdett szervezni. Jó volna, ha mind több tenyésztő választana munkájában is megmérettetett egyedet párosításaihoz.
A terelőösztön a tenyésztők számára fontos mércéje annak, hogy kitűnő pásztorkutyáinkat ne csak küllemében őrizzük meg az utókor számára. Ezeket ma terelőösztönpróbák során vizsgálják szakavatott bírók. A próba során a gazda kutyájával megközelíti a nyájat. Még kezdő, fegyelmezetlen kutyával pórázon, szófogadó kutyával szabadon követésben. A bírók a kutya viselkedése alapján felmérik annak ösztönét. Az ösztönpróba eredményeként a kutya vagy “megfelelt”, vagy “bizonytalan”, vagy “nem felelt meg” minősítést kaphat. Természetesen az nem elég, ha a kutya irányba küldve elszalad, ugat, majd hívásra vissza is jön – ez önmagában még nem terelőösztön. Kell, hogy érdekelje a kutyát a jószág. Az sem megengedett, ha már annyira érdekli, hogy kiszed a nyájból egy birkát és vadul üldözni kezdi. Ezt hívják egyelésnek, mely már erősen vadászösztön s kizárással jár a versenyeken. Az ösztönpróba ismételhető, nem ritka, hogy a pumi a jószággal való második, vagy harmadik találkozás után indul csak meg. Ennek oka vagy az, hogy a kutya túl fiatal még, ezért nem kellően magabiztos, tart a jószágtól, vagy ha idősebb kutyáról van szó, akkor olyan nevelésben, kiképzésben részesült korábban, melyek erősen gátolják a kutya ösztöneinek való engedését. Ezek a gátak idővel rendszerint feloldódnak. Ha a pumi jó ösztönnel rendelkezik, kezdődhet a terelő munka.
A magyar stílus
A magyar fajtás terelési stílus a magyar pásztorkutyák terelési hagyományaira, évszázados magyar pásztorkultúránkra épül. Vagyis a kutya a terelés során jellemzően lábnál közlekedik, csaka parancs elhangzásakor fut a jószág közelébe. A jószágon kívül a gazdára is nagyon figyel. Csak összehasonlításként az angol border collie kapcsolata sokkal erősebb a birkával, ezért jórészt önállóan mozog a birka körül, szinte csak azt figyeli folyamatosan. Rögtön reagál a birka mozdulataira, állandó erős kontroll alatt tartva azokat. Ezt a magyar pásztorok nem kedvelik, azt mondják, a kutya ne stresszelje fölöslegesen folyton a birkát, mert akkor az nem nyugodt, nem terül szét és nem legel eleget. Persze megtanítható lenne a lehívásra és a fegyelmezésre, de a pásztorok nem akartak egész nap kutyát fegyelmezni, nekik inkább olyan kutya kellett, aki elvolt egész nap, de ha menni kellett, akkor ment viharos sebességgel!
A puminak ezért jóval erősebb a gazdával való kapcsolata, mint a birkával, számára a motíváció a gazda elégedettsége. Ezt rendkívül erős megfelelésvágya teszi. Így a pumi leginkább csak a gazdájának dolgozik, míg a border collie a munkával motíválható, így gyakorlatilag bárkinek végrehajtja a feladatot, aki a parancsokat ismeri.
A gyűjtő kutya – hajtó kutya fogalmát kicsit másként kell értelmezni, mint ahogy a köztudatban elterjedt, hiszen minden terelő kutyánál szükség van hajtásra is, gyűjtésre is. Nem igaz, hogy a magyar pásztorkutyát azért hívják népi nyelven hajtó kutyának, mert csak hajtani tud! Jól is néznénk ki, ha a pásztorkutyák csak elzavarni tudnák a nyájat a pásztor mellől…
Könnyen belátható, hogy a hajtónak nevezett pumi akkor igazán jó segítség, ha önállóan kimegy a legelőre és egyedül behozza a nyájat a gazdaságba. Vagyis gyűjt. Eladáskor pedig csak hajtva tudta felküldeni a jószágot a kocsira.
A hajtó kutya elnevzés minden bizonnyal ősidőkből ered, azokból az időkből, mikor Magyarországon jellemzően mezőgazdaságból és állattartásból éltek az emberek. A Dunántúlon gyakran felkerekedtek a gazdák többszázas szürkemarha gulyáikkal és lábon tették meg több hónap alatt ekhós szekerekkel és pásztorkutyák segítségével az 1000 km-es utat egészen a híres nünbergi és egyéb németországi állatvásárokba, hogy eladják állataikat. Ezekkel a kutyákkal hajtották el lábon a vásárig jószágaikat, ezért voltak ezek hajtó kutyák. Ebben az időben nagyon híres volt a magyar szürkemarha. Valószínűsítik azt is, hogy ezeken az utakon kereszteződtek egyéb nyugateurópai terrierekkel az akkori pásztorkutyák, így alakult ki elsőként Somogyban a mai pumi fajta. A puli, illetve puliszerű kutyák inkább a Hortobágyon és az Alföldön elterjedtek.
További részletek a terelésről, képzéséről:
Menyhárt Krisztina
Leányfalu, 2007.